Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor személyes történeteivel idézzük fel a salakos nagydíj fontos pillanatait.
Közeledünk a salakmotorozás magyar ünnepéhez, azaz a Debrecen Nagydíjhoz. Az augusztus 20-án, vasárnap 16 órától a Perényi Pál Salakmotor Stadionban megrendezendő nemzetközi viadal immár a 48. lesz a sorban. Hazánk legnagyobb tradíciójú salakmotoros meghívásos viadalának meghatározó alakja Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor, így nem véletlen, hogy a sportág élő legendái a Salakszórók podcastjában sztoriztak a Debrecen Nagydíjról. A műsorból kiderült, hogyan lehetett „kopaszként” felkerülni a startlistára, mit jelentett telt ház, azaz tízezer ember előtt, hazai pályán versenyezni, s miért volt szükség háromnegyed órára, hogy eljussanak a dobogótól a depóig. Tihanyi mesélt arról, mennyire volt nehéz feldolgozni, hogy Adorján nemcsak a magyar bajnokikon, hanem a Debrecen Nagydíjon is szinte legyőzhetetlen volt. A Bajnok elárulta, lesokkolta a tény, hogy Hans Nielsen esélyt sem adott neki az 1990-es debreceni versenyen, illetve szó esett arról is, hogy Tihanyi egy súlyos sérüléssel búcsúzott el a hajdúsági közönségtől. A páros világbajnoki bronzérmes duó tagjai elárulták, olyan meglepetéssel készülnek a vasárnapi Debrecen Nagydíjra, ami nagyon emlékezetes lesz – írta a Hajdú Online.
Időrendben haladva, természetesen a kezdetekről mesélt a magyar salakmotorozás két ikonikus alakja.
Adorján Zoltán: – Amikor kezdtem a pályafutásomat, nagyon nehéz volt bekerülni az augusztus 20-ai mezőnybe. Anno Debrecenben 13-14 versenyző volt, s nemcsak hazaiak indultak a nagydíjon, hanem jöttek Miskolcról, Szegedről, Nyíregyházáról, így nagyjából négy debreceni motoros vehetett részt a viadalon, s így fiatalként nagyon nehéz volt felkerülni a startlistára. Mindig az előző versenyek, illetve az edzések alapján választották ki, hogy kik motorozhattak augusztus 20-án. Óriási megtiszteltetés volt a részvétel, amiért harcolni kellett. Amikor fiatalként indulhattam a Debrecen Nagydíjon, abban az időben miskolci hegemónia volt, Sziráczki, Mészáros, Szőke, Jakab uralta a sportágat, ők vitték a vállukon a hazai motorsportot. S természetesen Debrecennek is megvoltak a nagy versenyzői, például Oreskó, Tamcsu, Baksán. Tehát volt kikkel megküzdenünk azért, hogy ott lehessünk a startlistán, számomra már az is felért egyfajta győzelemmel, hogy elindulhattam a versenyen. Akkoriban a külföldiek is meghatározók voltak, sokáig nem is nyert magyar, hiszen az NDK-s, csehszlovák, jugoszláv, szovjet, lengyel versenyzők is olyan jól motoroztak, hogy bérelt helyük volt a dobogón. Ennek fényében a részvétel, illetve annyi ember előtt bemutatkozni augusztus 20-án, óriási élmény volt. Felért sok-sok külföldi viadallal, ha egyszer itthon, a Debrecen Nagydíjon indulhattunk.
Tihanyi Sándor: – Bevallom, pontosan nem emlékszem, mikor indultam először a Debrecen Nagydíjon, de azt tudom, óriási élményt jelentett, ha egy-két skalpot begyűjtöttünk. Hatalmas dolog volt mondjuk Sziráczki Pistát, vagy Berki Janit megcsípni. De visszamennék az időben, amikor még a Nagyerdei Stadionban voltak a versenyek, akkor gyerekként a mellettem lévő fiatalemberrel a lelátók melletti bozótosban játszottunk. S már akkor azt mondtuk, milyen jó lenne, ha mindketten egyszerre bevonulhatnánk a Debrecen Nagydíjra. Végül ez megtörtént, nem egyszer, nem kétszer, sőt megélhettük, hogy akkora tömeg gyűlt össze, hogy be kellett zárni a kapukat, mert már többen nem fértek el a lelátón. Nem egyszer előfordult, hogy tömött sorokban, még a lépcsőn is álltak, ilyen körülmények között hatalmas élmény volt bevonulni a verseny előtt.
Adorján Zoltán: A nyolcvanas évek elején mi jelentettük az új generációt, s közülünk az első versenyt Hajdú Zoli nyerte. Abban az időben Hajdú Zoli kimagaslott közülünk, rendkívül bátor és nagyon tehetséges versenyző volt, így nem csoda, hogy a garnitúránkból először ő nyert huszadikát. Zoli nagyon bevállalósan motorozott, mi megfontoltabbak voltunk, de az idő nekünk dolgozott. Szerencsére sikerült utána (nem is egyszer) maximális pontszámmal nyernem, s ez mindig egyfajta elismerést jelentett. Viszont 1983-ban, amikor először lettem egyéni magyar bajnok, akkor csak a harmadik helyen végeztem Hajdú és Subi mögött. Igaz, hogy motorhibám volt, de erre senki sem emlékszik, csak a győztesre. Szerintem a harmadik hely sem jelentett nagy problémát, viszont biztos, hogy fájt egy kicsit, mert az egóm már akkor is az egekben, a csillagokban volt.
Adorján összesen tizenkétszer diadalmaskodott a Debrecen Nagydíjon, ebből nyolcszor maximális pontszámmal. Ez azért elég jól hangzik, mondjuk nem mindenkinek, mert ennek a menetelésnek főként Tihanyi a kárvallottja, aki majdnem minden egyes versenyen ott állt a dobogón Adorján mellett – csak az emelvény valamelyik alacsonyabb fokán. Ezt a helyzetet Subi már megszokhatta az országos bajnokikon, mert egyszerűen Adorján szinte mindent vitt.
Tihanyi Sándor: – Minden egyes alkalommal vissza akartam neki vágni, mert egyszerűen nem hittem el, hogy legyőzhetetlen. A depóban pedig püföltem, ütöttem-vágtam, hátha lesántul, de nem jött össze. (Nevet.) Nem volt könnyű feldolgozni, hogy nekem csak a dobogó második, vagy harmadik foka jut, bár az is óriási élményt jelentett. Mondjuk az elején, amikor még kopasz voltam, akkor sokat számított, hogy „odapiszkáltam” a két Zolinak, hiszen két évvel hamarabb kezdtek motorozni. Bevallom, idővel kezdtem megszokni, hogy nekem ez jutott: küzdöttem, harcoltam, de ugyanúgy, ahogy a bajnokikon, Zoli győzött. Szerencsére azért elcsíptem pár diadalt a magyar bajnokságban és a Debrecen Nagydíjon is, így azt mondom, nem baj, jó volt ez így, még élveztem is!
Adorján Zoltán: – Megsüvegelendő ez a fajta mentalitás, amit Subi mutatott, mert – ahogy az előbb is említettem – az ego, ami nálam működött, ezt a hozzáállást nem engedte volna. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt a helyzetet hogyan bírtam volna. Egy idő után nagyon fárasztó lehetett, hogy minden egyes versenyre úgy állt oda, hogy legyőz, aztán nem sikerült neki. Persze rengetegszer megvert, meg nagyokat csatáztunk, de ez egy nagyon komoly mentális teljesítmény, amit csinált évről évre.
A nagydíj történetében 1988 azért volt érdekes verseny, mert Tihanyi és Kócsó Antal korábban kiharcolta az egyéni világbajnoki döntőben való indulás jogát, míg Adorján elvérzett a lesznói Európa-bajnoki döntőben.
Adorján Zoltán: – A visszavágás lehetősége plusz motivációt jelentett számomra, engem az ilyen szituáció mindig doppingolt! A Debrecen Nagydíjon megmutathattam: attól, hogy Lesznóban kiestem, vagyok, aki vagyok! Az Eb-döntőben Subiék nagyon-nagyon jól motoroztak, én viszont betliztem, annak ellenére, hogy azon az oválon én tartottam a pályacsúcsot. Subiék bejutottak a világbajnoki döntőbe, ami óriási szó volt. Debrecenben viszont lehetőségem adódott arra, hogy megmutassam, jó vagyok én is. Revánsot nem lehetett venni, mert lehetetlen volt überelni egy vébédöntőbe jutást, de bebizonyíthattam, hogy nem felejtettem el motorozni. Végül sikerült nyernem!
Adorján még aktív versenyzőként nyilatkozta, hogy a szurkolók számára a Debrecen Nagydíj nagyobb jelentőséggel bírt, mint az országos bajnokság versenyei.
Adorján Zoltán: – A magyar bajnoki mindig egy sorozat volt, több versenyből állt, a Debrecen Nagydíj pedig egy viadalt jelentett, így nem kellett figyelemmel követni a fordulókat, csakis egyetlen derbire kellett koncentrálni. Ráadásul huszadikán tömött lelátók, tízezer ember előtt, nagyszerű hangulatban motorozhattunk – még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok. A „kemény mag” persze az ob-n és a Debrecen Nagydíjon is ott volt, de augusztus 20-án sokkal többen ültek a lelátókon, s ők ezt a remek hangulatot, illetve a győztes nevét megőrizték maguknak – legalább egy évig.
Az 1989-es nagydíj azért volt különleges, mert bő egy héttel korábban, augusztus 12-én egyéni Eb-döntőnek adott otthont a Gázvezeték utcai stadion. Mindkét versenyen telt ház volt, s mindkétszer Adorján diadalmaskodott.
Adorján Zoltán: – A vébéről több emlékem van, mert sokszor visszanéztem. Szerintem nagyon jó, izgalmas verseny volt, nem egy előre megírt program, bárki nyerhetett futamot. Voltak izgalmak, például Subi összeakadt Kócsó Tónival.
Tihanyi Sándor: – Bő egy hét alatt két telt házas verseny, ehhez tegyük hozzá, hogy akkoriban, ha magyar versenyző elindult egy viadalon, akkor általában dobogón állt. S ez nagyon tetszett a közönségnek! Lengyelországban, ha kimész egy ligameccsre, a szurkolók meg vannak őrülve a hazai csapat versenyzőiért, s teljesen mindegy, hogy lengyel vagy ausztrál motorosról van szó. Anno ugyanez volt itt nálunk is. A szervezők komoly ellenfeleket hívtak huszadikára, így rengetegen kijöttek, s odáig voltak értünk. Amikor bevonultunk, óriási ünneplést kaptunk, ha valakinek kidobtunk egy szál virágot, el volt olvadva tőle. Emlékszem rá, volt úgy, hogy az eredményhirdetést követően háromnegyed óráig el sem tudtunk mozdulni a dobogótól, mert annyi autogramot osztottuk. Most sajnos ez elmarad, de bízzunk benne, hogy ez meg fog változni!
A podcast itt hallható:
Sztorik a Debrecen Nagydíjról (Vendég: Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor)
A Debrecen Nagydíj történetében 1990 egy fontos dátum. Kinek mi jut eszébe róla?
Tihanyi Sándor: – Hans Nielsen! Mindenképpen szerettük volna megszerezni a skalpját, de ez nem jött össze, mert maximális pontszámmal nyert. Akkor már sorozatban nyertük Zolival huszadikát, s szerettük volna hazai pályán megmutatni, hogy képesek vagyunk legyőzni a dán világklasszist, aki nem mellesleg a példaképem volt. Emlékszem, reggel úgy keltem, hogy na, majd most megmutatom, ami a csövön kifér, úgy fogom húzni! Természetesen telt ház volt, de később kezdődött a verseny, mert a virágkarneváli forgalom miatt Nielsenre várni kellett. Aztán hiába a fogadkozás, Nielsen állhatott fel a dobogó legfelső fokára, mert minden futamát magabiztosan nyerte, de ettől függetlenül óriási élmény volt a verseny. Bár megszakította a sorozatunkat, ez nem vette el a kedvünket, hiszen mégiscsak egy többszörös világbajnok győzött le bennünket.
Adorján Zoltán: Subi azt mondta, nem volt gond, hogy megvert bennünket. Bevallom, engem teljesen letaglózott, s ez ne hangozzon nagyképűségnek. Volt szerencsém sokat motorozni Nielsennel, s hála istennek, sokszor, mondjuk tíz alkalomból négyszer megvertem. Legyőztem a Bajnokok Kupáján, megvertem a hazai pályáján Lublinban, utána az én pályámon Rzeszówban, elkaptam a búcsúversenyén Wiener Neustadtban. Mind-mind külföldön történt, éppen ezért szerettem volna hazai környezetben, magyar szurkolók előtt is levadászni a skalpját, nehogy azt mondják rám, mint a pecásra, aki elmondja, mekkora halat fogott, de nem tudja bizonyítani, mert visszaengedte a tóba. Bizonyítani akartam, éppen ezért fájó pont, hogy nem sikerült. Természetesen nem volt szégyen kikapni tőle, de én is úgy keltem fel aznap, hogy na, majd most megmutatom! De aztán nem jelentettünk neki gondot, mert esélyünk nem volt ellene. Emlékszem a futamra, semmi sanszom nem volt, startból elment, a közelébe sem jutottam, csak a dobogón, ahol kezet fogtunk.
A nyolcvanas években 10-13 ezer ember előtt rendezték a Debrecen nagydíjakat, majd 1990-ben volt az utolsó telt házas verseny. A következő évben viszont „már csak” ötezren voltak kíváncsiak a meghívásos viadalra.
Adorján Zoltán: – Aki két lábbal a földön állt és nyitott szemmel járkált, az tudja, hogy a hétköznapok változtak meg az embereknél. Nehezebb volt előteremteni az anyagiakat arra, hogy egy család kijöjjön a versenyre. Szerintem közrejátszott ez is. A tősgyökeres szurkolók kijártak, de nem mindenki engedhette meg magának, hogy X forintért jegyet vegyen a családnak.
Adorján számára különös jelentőséggel bírt 1997, mivel ekkor ünnepelte versenyzői pályafutásának 20 éves jubileumát, és akkor a Volánnal közösen rendezte meg a Debrecen Nagydíjat. A Bajnok nem volt túl szívélyes vendéglátó, 15 ponttal nyerte a megmérettetést.
Adorján Zoltán: – Rendeztem előtte már magyar bajnokit, így nem ez volt az első szervezésem. A huszadikai verseny jó apropó volt a 20 éves jubileumra, s ebben partner volt a Volán. Egész kiegyensúlyozott mezőnyt sikerült összehozni, úgy emlékszem, jó verseny volt. Az volt az elv, amit a jó barátommal, Castagnával is csináltunk az évek során: ne legyen átadott pont, aki tud, verjen meg. Nem akartam olyat, hogy az én jubileumom van, akkor nekem kell nyernem, mert ezt a bundát a közönség levágja.
A szakértő szurkolók jól tudták, hogy a nagydíjak utolsó futama mindig igazi csemegét tartogatott, mivel a 20. etapban általában azok álltak starthoz, akik eséllyel pályáztak a dobogóra. Ez vajon Fortuna kegyeiből alakult így?
Adorján Zoltán: – Természetesen nem véletlen volt! Ha versenyt rendez valaki, akkor megpróbál felépíteni egyfajta szisztémát, hogyan lehet fokozni az izgalmakat. A verseny előtt az emberek már várják, hogy láthassák a viadalt. Aztán izgulnak, jönnek a futamok szép sorban, s a legvégére kell hagyni a nagy durranást. Ugyanúgy, ahogy a UFC-ben, az ültető meccsek után jön a főkártya, ahol a végén elérkezünk a főmeccsig. Így gondolkodtak a nagydíj szervezői is, amikor kiosztották a startszámokat, hogy a 20. futamba olyan versenyzőket raktak, akiknek lehetőségük volt megnyerni a versenyt. Ez egyfajta taktika a rendezők részéről.
Stílszerűnek tűnhet, hogy amikor Adorján 1999-ben megnyerte az utolsó nagydíjat, akkor Tihanyi is a dobogón állt. Viszont Subi – aki összesen háromszor diadalmaskodott augusztus 20-án – 2003-ban egy különleges, kieséses szisztémájú derbin bizonyult a legjobbnak. A verseny sajnos nemcsak erről maradt emlékezetes, hanem egy borzalmas bukásról is: Piotr Winiarz egy ütközés után a palánkba csapódott (akkor még nem volt légpalánk), s olyan súlyosan megsérült, hogy az életéért küzdöttek az orvosok a Kenézyben. (Végül a rzeszówi versenyző túlélte az agyi sérülést, bár teljesen nem tudott felépülni belőle.)
Tihanyi Sándor: – Rémlik valami a lebonyolításról, de szegény Winiarz balesete sokkal jobban megmaradt bennem. Hogy mennyire befolyásolta a versenyzésemet, ha láttam egy bukást? Annak idején, amikor elkezdtem ezt a gyönyörű sportágat, a faterom azt mondta: ne nézzem mások futamát. Meg lehet nézni az első két futamot, hogy lássam a pálya állapotát, illetve a versenybíró miként indítja a startszalagot, de a versenyt ne nézzem. Éppen azért, hogy ne lássak bukást, mert nincs olyan ember, akit az ne zaklatna fel. Ezt a tanácsot megfogadtam, nem néztem a futamokat, helyette bent ültem a boxomban, vagy másokkal beszélgettem. Sok versenyző, ha van egy bukás, akkor odamegy a mentőhöz, megnézni a sérültet. Én, ha odamentem volna, akkor csakis egy emberhez, Zolihoz. Visszatérve Winiarzhoz: nem láttam a bukást, de bementem hozzá a kórházba, hiszen jól ismertük, rajtunk nőtt fel Rzeszówban.
Adorján Zoltán: – Nem vagyunk egyformák ilyen téren Subival. Én mindig szerettem nézni a futamokat, ezáltal tájékozódni arról, hogyan alakul a pálya, mit kell változtatni a beállításokon. Ez régen is fontos volt, manapság meg pláne. Viszont minden mást – így a bukásokat is – megpróbáltam kizárni az életemből, csakis a versenyre koncentráltam. Erre jó példa, hogy egy viadal előtt még a saját feleségem mellett is elsétáltam a lelátón. Az eséseknél is így volt, nem gondoltam bele a következményekbe.
Tihanyi Sándor 2004-ben nyerte meg utoljára a Debrecen Nagydíjat, s ahogy ő fogalmazott, utána már csak profi hobbistaként motorozott. Egészen addig, amíg 2017-ben, éppen augusztus 20-án búcsúzott el a közönségtől. Az elköszönés igencsak emlékezetes lett, hiszen az utolsó futamában bukott, s kórházba kellett szállítani.
Tihanyi Sándor: – Valóban, én kértem, hadd búcsúzzam el a szurkolóktól, megyek egy kört és integetek. Na, ebből az lett, hogy a lufi tövéből integettem… Az utolsó futamban öt magyar ment a nagydíjért, Tabaka, Magosi, Benkő, Kovács és én. Nem tagadom, már el voltam fáradva, amikor az utolsó kör megkezdésekor, a befordulóban hibáztam egy hatalmasat, ezt még kifogtam, de majd kanyar középen kaptam egy lökést, ami megindított, s rácsúsztam a palánkra. A lufipalánk rosszul volt bezárva, s lényegében nullára megálltam. Érdekes, hogy a motoromnak semmi baja nem lett, nekem viszont ami addig nem volt eltörve, az minden eltört. Emlékezetes verseny volt: az utolsó verseny utolsó futamának utolsó körében buktam.
Adorján Zoltán: – Megmutattad, hogy kemény vagy!
Tihanyi Sándor: – Fogalmazzunk úgy, hogy Tihanyi módjára búcsúztam el.
A külföldi versenyzők számára mennyire volt fontos, hogy jól teljesítsenek a Debrecen Nagydíjon?
Tihanyi Sándor: – Biztos, hogy akartak menni, mert a Debrecen Nagydíjnak nemzetközi rangja volt és van, olyan hagyományokkal rendelkezik, hogy a nemzetközi szövetség versenynaptárában is benne van. Abba a sorba tartozott, mint a pardubicei Aranysisak, a prágai Tomicek-emlékverseny, amit Zoli meg is nyert, a krskói Babic-emlékverseny, a lonigói Golden Gala, vagy éppen a zsarnovicai Bányászsisak. Ha ezekre a versenyekre meghívtak valakit, akkor ott elsősorban nem az számított, hogy mennyi pénzt adtak, mert ezeken a megmérettetéseken rangot jelentett elindulni.
Adorján és Castagna közeli barátok voltak, sok viadalon küzdöttek egymás ellen, de amíg Zoli győzni tudott az olasz hazai pályáján, Lonigóban, ez nem sikerült Armandónak a Debrecen Nagydíjon.
Adorján Zoltán: – A helyi vagány csávót mindig meg kell verni, mert az az igazi győzelem, főleg, ha a haverod. Ismerve Castagnát, ő mindig utazott az ilyesmire. Köztünk mindig külön verseny volt, húztuk a rovátkákat, ki hányszor győzte le a másikat, nem volt mindegy, hogy állt az eredmény. Tudom, hogy szeretett volna Debrecenben legyőzni, de ez nem sikerült neki. Ellenben én nyertem Lonigóban ellene, ami nagy szó, mert Castagnát legyőzni saját pályáján, nagy tudomány volt. Visszatérve a Debrecen Nagydíjra: ez nem egy meghívásos zsíros kenyér verseny, hanem egy olyan nagy múltú viadal, aminek rangja van, ismerik Lengyelországban, Csehországban. Ennek a versenynek van tétje, komolyan jegyzik. Akik ide jönnek, szeretnék megszerezni a trófeát, ami egy nagyon szép Hollóházi porcelán váza, nekem is van belőle pár darab otthon.
Amióta a SpeedWolf Debrecen üzemelteti a debreceni salakstadiont, évről évre igazi világsztárokat láthat a nagyérdemű a nagydíjon. 2019 óta többek között a világbajnok Jason Doyle, illetve olyan jelenlegi, vagy egykori Grand Prix-menők is megfordultak a Gázvezeték utcában, mint Matej Zagar, Bjarne Pedersen, Peter Kildemand és Niels Kristian Iversen. Mennyit segít a sportágnak, hogy ilyen magasan kvalifikált versenyzőkkel találkozhatott a debreceni közönség?
Tihanyi Sándor: – A hazai közönségnek el kell fogadnia, hogy jelenleg a magyar versenyzők nem szólhatnak bele a dobogós helyezések sorsába, viszont neves versenyzőkkel láthatnak jó versenyt. Jelenleg ezt az időszakot éljük, bízzunk benne, hogy egyszer változik a helyzet. Most olyan versenyzőknek szurkolhat a közönség, akiket eddig csak a tévében láthatott, sőt autogramot is kérhet tőlük.
Adorján Zoltán: – Több szempontból is nagyon okos, pozitív, amit Baráth Norbiék csinálnak. Egyrészről életben tartják a sportágat, s ezt az egészet a nézőkért csinálják. Nagyon jó ötlet, hogy olyan versenyzőket hívnak meg, akiknek a nevük hallatán felkapják a fejüket a nézők, s testközelből csodálhatnak. Szerintem azok a fiatalok, akik figyelemmel követik a salakmotorozást, s látják, hogy ezek a versenyzők idejönnek, sokat tanulhatnak tőlük. Azok a srácok, akik elkezdtek a SpeedWolfnál motorozni, s látják a sztárokat, legközelebb sokkal nagyobb ambícióval ülnek fel a motorra. Azt azért tudni kell, hogy ezek a pilóták nagyon nagy pénzekért jönnek el, s ezt az anyagi hátteret elő kell teremteni, amiért le a kalappal a SpeedWolf előtt. Azt gondolom, ha nem így tennék a dolgukat, ásnák a sírját a salakmotorozásnak.
A vasárnapi, immár 48. alkalommal megrendezendő Debrecen Nagydíjon egy meglepetésfutam keretein belül újra motorra ül Adorján és Tihanyi.
Tihanyi Sándor: – Nem szeretném lelőni a poént, de bízunk benne, hogy nyomat hagy majd az emberekben, ami ott történik majd.
Adorján Zoltán: – Ennél többet ne is áruljunk el, csak annyit, hogy érdemes lesz kilátogatni, mert ilyen dologra még nem nagyon volt példa a salakmotorozás történetében. Boros Norbert/Haon.hu
Az eredeti cikk itt található: https://www.haon.hu/helyi-sport/2023/08/debrecen-nagydij-salakmotor-adorjan-zoltan-tihanyi-sandor-haon
